A szikla titka

Amikor még Csehország Szlovákiával alkotott egy államot, a felvidéki magyar legények többsége az ország nyugati határán teljesített szolgálatot. Azt mondták azért, mert a magyarok bátrak voltak, kitartóak és bizony vakmerőségből sem szenvedtek hiányt. Fölösleges cáfolni vagy bizonyítani, így volt vagy nem, a besorozott magyar fiúk többségéből akkortájt valóban határvadász lett.  
Jeseník, ez a gyönyörű cseh fürdőváros is hatalmas katonafészek volt egykor. A kaszárnyát erdős hegyek vették körül, az épület mellett sebes patak folyt, a patak fölött meredek szirt emelkedett az ég felé. Vadregényes arrafelé a táj, a kaszárnya környékén nagy sétákat lehetett tenni, azon kívül talán egyéb szórakozási lehetőség nem is akadt arrafelé. Nem csoda, ha kimenő alkalmával a katonák bent a városban igyekeztek kikapcsolódni.  Ahol viszont - főleg nyáron és jó időben - zajlott az élet. Tele voltak az utcák, a kávézók emberekkel. Akik Jeseníkben katonáskodtak, itthon azt híresztelték, hogy a városban vasárnaponként annyi volt a katona, hogy a sok egyenruhástól az amúgy is virágos főtér teljesen zöldbe öltözött.
 A kaszárnya csupán félórányi járásra volt a város szélétől. A külvárosban kevesebb kávézó nyílt, de minden sarkon voltak talponállók, vagyis olcsó kocsmák, ahol a katonák felhajthattak néhány pohár sört vagy néhány kupica pálinkát.  A katona hamar feltalálta magát az idegen városban. Végigsétált néhány utcán,  és máris tudta, hol mérik olcsón a pálinkát,  hol csapolják legolcsóbban a sört. Évtizedes tapasztalatokon alapuló megállapítás ugyanis, hogy amely gondűző előtt kerékpárok sorakoznak, ott a legolcsóbb az alkohol.
Ebben a gyönyörű határ menti kisvárosban töltötte katonaéveit az ipolysági László és a medvesaljai János. Laci valamivel jártasabb volt a szláv nyelvekben, mint Jani, igazán jól elbeszélgetni azonban csak magyarul tudtak. Ezért kimenőre általában együtt jártak, együtt söröztek a kocsmában, a kirakatok színes választékait együtt csodálták meg. A városba menet mindig siettek, szinte menekültek a kaszárnya nyomasztó légköréből. Megittak néhány pohár sört, aztán kicsit megnyugodva bandukoltak hazafelé. Miközben a színes kirakatokat bámulták, beszélgettek, tervezgettek, egy kora őszi napon idős ember állt meg mellettük. Fehér botot tartott a kezében, fekete szemüveget viselt. A fiúk nem törődtek vele, beszélgettek tovább, persze magyarul. Az idős ember megszólalt, szintén magyarul.
     ─ Az egyiketek úgy beszél, mint a vecseklőiek. Gyermekeim, melyik faluban siratnak benneteket a lányok?
      A legények nagyon elcsodálkoztak. Azt gondolták, rajtuk kívül ott kint a messze idegenben senki nem érti, nem beszéli a magyar nyelvet. Körülnéztek, de mivel rajtuk kívül senki nem állt a közelben, sejtették, hogy a kérdés nekik szól. Laci találta fel magát előbb.
     - Én ipolysági vagyok - mondta és a vak ember felé fordult.
     - Én meg medvesaljai - vágta rá gyorsan Jani.
     ─ Akkor te már jártál a Pogányvárban, ugye? - érdeklődött az idős ember, és Jani keze után nyúlt.
     - Nem is egyszer, százszor is – mondta büszkén, és megszorította a vak ember jobbját - sok barlangot bejártam, nem egy sziklát megmásztam, úgy ismerem a Pogányvárat, mint a tenyeremet.
     - Akkor biztosan tudod, milyen régóta izgatja az emberek fantáziáját a Pogányvár, az üregekkel átszőtt titokzatos hegy. Mert igazi kincseket rejt ott néhány barlang, fiacskám, sok-sok kincset. Ha én egyszer oda eljutnék,  vakon is megtalálnám azokat a járatokat, amelyek a legtöbb aranyat rejtik.
     Aztán hirtelen valamiért elhallgatott.
    - Bácsika, most már mondja végig, ha elkezdte! - törte meg a pillanatnyi csendet Jani.
     Az idős ember halkan beszélt.
     ─ Csevice felől van egy hatalmas szikla. Könnyű felismerni, mert a Pogányvár keleti oldalán az a legnagyobb. Ahhoz fogható széles és vastag kőbálvány nincs azon az oldalon. A legkiemelkedőbb, elsőként annak a sziklának a csúcsát világítják meg minden reggel a felkelő nap sugarai. Mögötte rejtették el a legszebb kincseket. ─ mondta az idős ember, aztán sarkon fordult és lassan elballagott.
     A fiúk úgy álltak ott a jeseníki üzletsor kellős közepén, mint akik csodát hallottak. Pedig egy percig sem hitték, amit a vak ember mondott, de a meggazdagodás gondolata kicsit felzaklatta lelküket.
     Később is gyakran jártak bent a városban, a vak emberrel azonban soha többet nem találkoztak. Letelt a katonaidő, a fiúk leszereltek. Jani otthon az első hétvégét a barátaival töltötte. Mulattak a kocsmában, sokat mesélt a katonaéveiről: igazat is beszélt, meg lódított is jókorákat.
     - Hát itthon mi újság van? – kérdezte a barátaitól.
     - A Pogányvárban lerobbantották Ördög János fejét - a történetet Jani nem engedte folytatni. Eszébe jutott a vak ember meséje. Csendre intette a társaságot, és titokként adta tovább a Csevice fölött álló nagy szikla titkát.
     A szövetkezet udvaráról hamarosan nehéz gépek indultak ki a Pogányvárba. A markolók, a buldózerek a Csevice-pusztai oldalon minden elérhető nagy követ megmozdítottak, de egyik mögött sem találták meg a gazdagságot hozó kincset.