A kondás felesége

A Pogányvár keleti oldalán sokan keresték már azt a sziklát, amely elrejti a hegy igazi titkát, a kincseket. Hogy milyen kincsek rejtőznek a mélyben, azt senki nem tudja, a nyirkos földalatti járatokat kutatók, valamennyien aranyat reméltek, de csak mohát, ritkább esetekben törött cserepeket találtak. Pedig a Pogányvárról szóló történetek ─  nem mohákról, hanem gazdagságot ígérő kincsekről szólnak.
     Öreg kondás őrizte a falu disznait a Pogányvár lejtőjén. Megéhezett, felballagott egy sziklásabb részre, ahonnan rálátott a makkozó süldőkre, leült egy kőre, elővette szalonnáját és falatozni kezdett. De alig nyelt le néhány falatot, a kövek közül béka bújt elő, és emberi hangon megszólalt.
     ─ Szegény ember, nagyon éhes vagyok, adj ennem egy falatot!
A kondás nem akart hinni a fülének. Emberi hangon beszél egy béka? – rándult keserű fintorba az arca. Körbe tekintett, és amikor nem látott a közelben senkit, feltápászkodott ülőhelyéről és közelebb lépett a sárdagasztóhoz.
     ─ Béka, te beszélsz hozzám? – feszült meg az idős ember állkapcsa, miközben a szavakat halkan kimondta, erőltetett mosollyal körül tekingetett. Titokban azt remélte, hogy valaki emberfia előbukkan a sziklák mögül, és jót nevetnek. De nem úgy történt, ahogy remélte, mert a varangy ismét megszólalt.
     ─ Nagyon éhes vagyok, adj ennem egy falatot! ─ kérlelte ismét a kondást, mire az nem sokat tétovázott, letört egy darabkát a kenyérből, apró kockákat vágott a szalonnából, és a békának adta.
     ─ Jó voltál hozzám, és én ezt meghálálom neked. De amit most mondok, ne áruld el senkinek, ha nem fogadod meg a tanácsomat, nagy bajba kerülhetsz ─ folytatta a varangy, miután jóllakott. ─ Virágvasárnap gyere ki  erre a helyre, és amikor az egyházasbásti templomban a nagymise alatt a passiót éneklik, a nagy szikla ott melletted elmozdul a helyéről, és kincsekkel teli barlangot találsz mögötte. Tömd tele a zsebeidet, de siess kifelé, mert a passió végeztével a sziklaajtó bezárul, és a barlang fogja maradsz. Mert a sziklaajtó csak egy év múlva, ismét virágvasárnapon, a passió ideje alatt nyílik újra ki.
     A kondás estefelé behajtotta a disznókat, a történtekről azonban otthon nem szólt a feleségének. Egyébként hitte is, nem is, amit a békától hallott, de az idő múlásával mégis egyre türelmetlenebbül várta a virágvasárnapot.
     Tavasszal a kondát nem hajtották korán reggel a legelőre. Kilenc után indították a kecskéket, a disznókat valamivel korábban. A kondás virágvasárnap se siettette kifelé a disznókat,  templomba járó feleségétől tudta, hogy Egyházasbástban a nagymise csak tizenegy órakor kezdődik.
     Beharangoztak, a harangok érces hangja kihallatszott a Pogányvárba, a kondás szíve egyre hevesebben dobogott. Bár a passiót nem a mise elején éneklik, hanem később, elérkezettnek látta az időt, hogy elfoglalja helyét ott, ahol tavaly nyáron a békát meglátta. Komótosan elindult a hatalmas szikla felé. Türelmes akart maradni, de a kíváncsisága miatt egyre jobban nőtt benne a feszültség.
     Lassan múlt az idő, várakozás közben sok mindenre gondolt. Az is megfordult a fejében, hátha valaki tavaly csúnyán rászedte... A fák mögül szóltak hozzá és most biztosan nevetnek rajta.
      ─ Kihallott már varangyos békát emberi hangon beszélni ? ─ mormogta  magában és arra gondolt, nem várakozik tovább, indítja a kondát a forrás alatti pocsolyák felé. Ahogy így töprengett magában, a szikla nagy robajjal kifordult sarkából, és egy hatalmas barlang tátongott a kondás előtt. Bentről, mint nyári éjjel a csillagok, az apró fények úgy világítottak az idős ember szemébe. Aki csak állt és tátott szájjal bámulta a jelenséget. Habár korábban jó előre eldöntötte magában, hogyan fog cselekedni, ha mégis megnyílna a szikla, a látványtól azonban megdermedt és percekig tétovázott. A lába reszketett, amikor belépett a kincsektől fénylő barlangba. Ott aztán két kézzel tömte zsebeibe a kincseket. Amikor valamennyibe rakott, kiosont a szabadba, és fellélegzett. Arra gondolt, mennyire fog örülni majd a felesége. A temérdek kincs úgy húzta kabátját,  hogy   majdnem leszakadt róla. Alig várta, hogy végre hazaérjen és eldicsekedjen feleségének, milyen szerencse érte. Felújíthatják kis kunyhójukat, és talán egy tehénkére is futja majd belőle. Boldogan élhetnek öreg korukban... A portához közeledve megszaporázta lépteit.
     A feleség az udvaron várta urát, mint mindig, amikor kint szép idő volt. Addig soha nem mehetett be a házba, amíg  nem hasogatott legalább egy napra való fát, nem hordott elegendő vizet a patakból... Aznap a kondás úgy tett, mintha nem hallaná az asszony parancsait, csak ment szó nélkül az orra után. Pedig, amint az öreg befordult a kiskapun, az asszony fennhangon sorolta a teendőket. A kondás azonban nem állt meg az udvaron, benyitott a konyhába, és zsebeiből az asztalra pakolta a kincseket, a feleség meg rohant veszekedve utána. De bizony nyomban elállt a szava, amikor a nagy csillogást meglátta.
     ─ Szűzmáriám! ─ csapta össze két kezét az asszony ─ Kiraboltál valakit? ─ kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán.
     A kondás a gyanúsítás hallatán elkomorodott, és töviről-hegyire elmesélte a békával történt esetet. Nagy haragra gerjedt erre az asszony.
 
   ─ Te szerencsétlen, ha tudtál a kincsekről, miért nem vittél magaddal zsákot vagy legalább nagyobb tarisznyát? Most gazdagok lennénk, megvehetnénk a falu összes földjét, erdejét, jószágát, szolgákat tarthatnánk, parancsolhatnék nekik ─ ordította torkaszakadtából. A kondásnak akkor eszébe jutott a béka figyelmeztetése: ne mondja el senkinek a Pogányvár titkát. De akkor már késő volt bánkódni rajta, azon töprengett, mit mondjon a feleségének, hogy az ne fecsegje tovább a hegy titkát. Eszébe jutott valami.
     ─ Most csak mutatóba hoztam néhányat azért, hogy bebizonyítsam, nem szóbeszéd a Pogányvár kincse, hanem valóban létezik. Ebből egy évig vígan megélünk, jövőre pedig ketten tömjük tele a zsákokat ─ nyugtatta meg kapzsi nejét, és lelkére kötötte, a kincsről ne beszéljen senkinek, mert a fiatalabbak erejükkel elmozdítják a sziklát és kifosztják a barlangot.
     Az asszony figyelmesen hallgatta urát és igazat adott neki. Megértette, ha gazdag akar lenni, egy évig hallgatnia kell a kincsekről. Egyebet nem csinált csak az új zsákokat varrta, a régieket foltozta. Ha megkérdezték, minek az a sok zsák hetykén azt felelte, hamarosan lesz abba mit tenni. A szegény ember úgy tett, mintha semmi sem történt volna, nap mint nap kihajtotta a falu disznait, időnként kiballagott a sziklákhoz, szeretett volna a békával beszélni, tanácsot kérni tőle, de az nem jött elő.
     Így telt el egy teljes esztendő. Közeledett húsvét, felvirradt virágvasárnap reggele. A kondás felesége batyuba pakolta a zsákokat, férjét sem várva sietett ki a Pogányvárba. Mohósága egy év alatt semmit sem csillapodott, sőt egyre nőtt.
     ─ Mikor nyílik már ki? ─ mutatott idegesen a sziklára, amikor a férje megérkezett. Az ember nem szólt semmit, csak sóhajtott egy nagyot.
     Tizenegy óra tájban megszólaltak az egyházasbásti templom harangjai, az asszony úgy felpattant ülőhelyéről, mintha kígyó marta volna meg. Hátára kapta a batyut, közelebb lépett a sziklához és várakozott. Egyszer csak nagy robajjal oldalra fordult a szikla és ugyanúgy történt minden, mint egy évvel korábban. Az asszony hanyatt-homlok rohant be a barlangba, földre csapta batyuját és tömte a sok kincset a zsákokba. Segített a kondás is, aki egy idő után megszólalt:
     ─ Gyerünk anyjuk, szedtünk már eleget!
     ─ Badarságot beszélsz. Nem hagyjuk itt ezt a sok drágaságot! ─ válaszolta, és még szaporábban járt a keze, mint azelőtt. A kondás többször figyelmeztette feleségét az idő múlására. Amikor látta, hogy feleslegesen beszél, magára hagyta.  Alig lépett ki a barlangból, a sziklaajtó bezárult, a kondás kapzsi felesége meg bent rekedt. Hiába ballagott ki az idős ember minden év virágvasárnapján a Pogányvárba, a sziklaajtó nem nyílt ki  a passió alatt. A Medvesalján, ahol a titokzatos hegy található, úgy beszélik, hogy azóta se nyílt ki, de nem is nyílik az ki soha már...